Kubínyi Tamás
Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Televízió Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás hírek Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás televízió Kubínyi Tamás Kubínyi Tamás

Fórum

A fórum használatához jelentkezz be!

 

Álmos Király Akadémia

Gyors üzenetváltás előadásainkkal kapcsolatban

 

Topi
2020-10-12 21:16:13
Ennyire gyűlöli a magyarokat Berend Nóra
Pataki Tamás

Berend Nóra történész kartársnő azt hitte, hogy jó ötlet puszta kézzel beletenyerelni a méhkasba, pedig a történelmi materializmus is azt tanácsolja, hogy ez esetben viseljünk kesztyűt, és nem árt, ha előbb elkábítjuk a méheket – ezt a műveletet a népek ópiumával javallott végrehajtani a marxista használati utasítások szerint.

Történt, hogy a Történelemtanárok Egylete Berend Nórától, „a cambridge-i egyetem történész professzorától” kapott (talán kért) egy „szaktörténészi elemzést” az egyik új, 5. osztályos történelem tankönyvről. Andics Erzsébet legjobb magyar tanítványa szaktörténészi véleményét úgy foglalhatnánk össze, hogy viccnek azért durva, mert nemcsak hemzseg a történelmietlen megállapításoktól és szakmai hibáktól, hanem igazából ismét kiderül, hogy a balliberális történészeknek mindennel bajuk van, ami magyar, sőt ők legszívesebben az egészet a „merjünk kerti törpének lenni” fajtájú mentalitással írnák át, ha volna rá lehetőségük – az ég áldja a Hadak Urát, hogy nincs.

Bár Berend Nóra szerint a Hadak Ura nem létezik, még a képzeletünkben sem.

Tehát a „camebridge-i” nemesi előnevű történész megszakértette az ötödikes történelemtankönyvet. Bár ne tette volna. Hogy finoman fejezzem ki magam, a szovjet propagandaosztályon koffeintablettát rágcsálva jegyzetelnék a történész minden szavát, nehogy egyetlen aranyköpését is elmulasszák, hisz tanítani lehetne a szakmai köntösbe bújtatott, virtigli nemzetellenes pamfletjének passzusait.

Ám nem kell ezen nagyon csodálkozni, hisz, mint kiderül, az említett történész egy bizonyos milliárdos zsoldjában áll, de erről majd a végén árulok el egy-két érdekességet.

Előbb lássuk a medvét!

Berend Nóra már a legelején kijelenti, hogy a magyarok bunkó rablók, akik állandóan fosztogattak, cél és értelem nélkül, ráadásul kifogásolja, hogy – végre valahára – nemcsak az augsburgi és merseburgi vereségekkel tömik a nebulók fejét, hanem merészelnek szólni a több tíz győztes hadjáratról is – tehát a győztes Brenta menti (899) vagy a pozsonyi (907) csatáról és a többiről. Ám mondom, nem kell ezen meglepődni, hisz a történész lényegében folytatja édesapja, Berend T. Iván kommunista történetírói munkásságát. Átvette a szocializmus fáklyáját, és azzal szeretné bejárni a sötét magyar közéletet Diogenészként embert keresve, ám ideológiai okok miatt minden sarkon proletárokra bukkanva. Az alma nem esett messze a fájától: balos-liberális tankönyvrecenziónak álcázott véleménycikkéből szeretnénk idézni pár súlyos mondatot, amely rávilágít vállalhatatlan, az ötvenes években gyökerező gondolatvilágára és kínos tévedéseire.
1. Kalandozó hadjárataink csupán rablóutak voltak?

„A korabeli nyugati évkönyvek teljesen világossá teszik, hogy »őseink« rabló zsoldosok voltak, akik »jó pénzért« (vagy mondjuk inkább jó kincsért) bárkihez elszegődtek, és bármi célért, bárki ellen harcoltak, amikor pedig nem adódott szövetséges, akkor rablótámadásokat vezettek. […] A tankönyv módszeresen dicsőíti a rablóhadjáratokat, hangsúlyozza mint pozitívumot, hogy mennyire féltek a magyaroktól a környező népek, és pár sorban elintézi a magyar vereségeket, csak Augsburgot említve.” Berend Nóra először is idézőjelbe teszi az őseink kifejezést – viccesen azt is mondhatnánk, hogy már ezzel a gesztusával a kazárok oldalára áll, bár tudtuk, hogy eleve ott kell keresni egy szekér alatt. Minden sorában érezni, hogy nem vállal sorsközösséget a magyarsággal, minden sorában igyekszik dehonesztálni, lekicsinyleni a magyarokat és a magyar történelmet – és nem érzelmi alapon írom ezt, ó nem: érvelése hibás, a tényekkel szabadon zsonglőrködik, szerencsére mind a fejébe hullanak.
2. Mi kérünk elnézést, hogy magyar szemmel látjuk a világot!

Berend Nóra kifogásolja, hogy az új tankönyvben a magyarság szerepét felnagyítják (szó szerint: „A magyarság szerepének felnagyítása. A tankönyv a magyaroknak, és a magyarok kitalált őseinek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a valóságnál, illetve mindenféle kitalált érdemekért dicséri őket.) Voltaképpen igaza van, mégis hogyan képzeljük, hogy a saját történelmünkben miénk a főszerep, vagy azt, hogy magyar, és mondjuk nem szerb szemmel nézünk a világra? Önhittség, nacionalizmus, sovinizmus s a többi, mely tudjuk jól, hová vezet – a gyengébbek kedvéért: a nácizmushoz.
3. Keresztény tömeggyilkosok

Berend Nóra a középkori témákról is sommás véleményt nyilvánít: „Isten »szeretete« késztette tömeges gyilkosságra a kereszteslovagokat”. Nos, nem tisztünk cáfolni a keresztes államok és az arab világ társadalmi-gazdasági összefonódásának bonyolultságát, de aki ilyen történelmietlen kijelentésekre ragadtatta el magát – egyébként középkorkutató történészként – az más csalafintaságokra is képes. Arról pedig már senki nem beszél, hogy pár száz évvel az első keresztes hadjárat előtt Európa jó részét elfoglalták a muszlimok; ahogy arról is érdemes megemlékezni, hogy a nyugati keresztes hadak többször megtámadták Magyarországot, Zára városát vagy éppen Bizáncot…
4. A muszlimok a szeretet harcosai

A neves cambridge-i történész azt is kifogásolja, hogy a török hódoltság borzalmait néven merik nevezni: „Az »iszlám katonái« önmagában zavaró, hiszen megtévesztő lehet a mai asszociációja”. Elvégre igaza van, a török hódító hadjáratoknak semmi köze nincs az iszlámhoz, azt a lófarkas zászlót tréfából tűzték ki az elfoglalt várak öregtornyára, poénból szedték a keresztény rabszolgákat – melyet Berend Nóra alighanem keleties HR-toborzókapmánynak minősítene át – a magyarirtó hadjáratoknak ugyanis semmi köze nem volt az iszlám vallás lényegéhez, melynek egyik fő mozgatórugója a dzsihád volt. A cambridge-i előnevű kutatónak Fodor Pál turkológus tanulmányait ajánljuk e témában, köztük a Szimurg és a sárkány címűt, melyben a szerző kifejti: „a dzsihád vallási parancsa valóban az oszmán államideológia egyik legfontosabb elemét alkotta, amit nem kizárólag szekuláris háborúk utólagos igazolására, vallási megszentelésére használtak”. Hiszen, mint Goethe mondta, nem árt több fényt gyújtani az elménkben, ha már egyszer tankönyvszakértünk.
5. Csak keresztény propaganda az egész

Ám Berend Nóra szerint a keresztények csak propagandára voltak képesek – ma is hallunk ilyen véleményeket honi balliberálisainktól, míg a muszlimok csak a színigazat mondták: „Ami azonban fontos, az az, hogy a keresztény egyházi szerzők a harcokról írt beszámolóikban dicsőítették az ellenség ellen alkalmazott határtalan kegyetlenséget és gyilkolást. Példaként idézem Aguiliers-i Raymond beszámolóját Jeruzsálem bevételéről (Historia francorum qui ceperint Jerusalem). Raymond a provence-i gróf káplánja volt, és résztvevője az első kereszteshadjáratnak. »Néhányan az embereink közül (és ez volt az irgalmasabb) az ellenség fejét vágta le; mások nyilakkal lőtték őket úgy, hogy kiestek a tornyokból. Megint mások még tovább kínozták őket, a lángokba dobva egyeseket. Fej-, kéz- és láb-halmok voltak a város utcáin. […] Salamon templománál térdig és a lovaik kantárszáráig vérben lovagoltak. Valóban igaz és pompás ítélete volt Istennek, hogy ez a hely a hitetlenek vérével legyen telítve, hiszen olyan sok ideig szenvedett istenkáromlásuktól.«”

Hogy a muszlimok (akik a szerző szerint nem is muszlimok, hanem türkök, perzsák és arabok) keresztényeket kínoznak, az propaganda, az, hogy a szeldzsukok a manzikerti csata után benyomultak Anatóliába, és idővel felszámolták a Bizánci Birodalmat, csak kitalálás, de az, hogy a keresztesek gyilkoltak a hadjárataikon, na, azokból a leírásokból minden színigazság! Íme, az a bizonyos kettős mérce korábbi történelmi korokra visszavetítve, és még nekik van képük történelmi anakronizmussal vádolni a konzervatívokat. Megáll az ész!
6. Muagerisz király és a magyarok

Ám Berend Nóra nemcsak ebben bizonyította be szakmaiatlanságát, hanem a magyar népnévről is megvan a maga véleménye: szerinte az a „tény”, miszerint a „magyar” népnév a hunoktól jött (528 táján egy kutrigur-hun királyt hívtak Magyarnak – a görög krónikások ezt a nevet Muagerisz formában jegyezték le) „csak a sumér–magyar rokonsággal és hasonló, a valóságtól elszakadt képzelgésekkel lehet egy kategóriába sorolni. Semmi nem támasztja alá, hogy a »Muagerisz« »Magyar« lenne, vagy bármi történeti kapcsolat lenne a magyarok és az 528 táján uralkodó király között.”

Ezzel a mondatával többek között Németh Gyulát, a magyar turkológia egyik legnagyobb alakját sumérozta le, de lelke rajta, nem tisztem minden mondatát megcáfolni – ez elég szegénységi bizonyítványt állít ki a „neves” szakértőről.

De ha az olvasók eddig kitartottak, akkor lerántom a leplet a független-objektív cambridge-i kutatóról, mint az elején ígértem. A fentiek után talán senkit sem lep meg, hogy a szerző rengeteget publikált a Népszabadságban, ráadásul maga vallja be az egyik népszavás cikkében, hogy egyetért a Soros-féle nyílt társadalom-elmélettel. Érdekes, hogy ebben a cikkében Svédország történelmét ajnározza: úgy látszik, csak a magyar történelmet nem szabad dicsőíteni (vö. nácizmus).

Berend szerint Svédország „szellemiségében is nyitott, sok menekültet befogadott: bár 2015-ben a lakosság 1,7 százalékának megfelelő számú menekült kapott menedékjogot, és történt valódi terrortámadás, mind az emberek, mind a kormány fontosabbnak tartja a nyitott társadalmat, mint a demagógiát. Így egy felmérés szerint ez a világ legjobb országa a bevándorlók számára.”

Ezen a ponton azt szokás írni, hogy kell-e még valamit mondanom, Ildikó? Igazából nem kell. Ismerjük ezeket a független-objektív történészeket, mint a rossz pénzt. A hivatalos tudományosság társadalomtudományi részlegei ilyen balliberális felfogású emberekkel vannak tele, azt a hamis látszatot keltve, mintha megérdemelt módon és nem ideológiai okokból kerültek volna oda.

Ezzel szemben láthatjuk, hogy elfogultak és elvakultak, még egy ötödikes történelemtankönyvet is olyan szakmaiatlan érvekkel próbálnak megcáfolni. Berend Nóra írásából többet tudunk meg a szerző frusztrációiról, mint a tankönyvről.

Az írás egyik szakmai mélypontja mégis ez a mondat: „A mondák nem őrzik a legrégibb idők emlékeit, ehelyett bizonyos korabeli célokat szolgáló kitalált történetek”. Berend Nóra itt feltehetően a saját munkásságára gondolt, bár azt mondának mégsem nevezhetnénk, hisz akkor azt feltételeznénk, hogy van némi valóságmagja.

https://magyarnemzet.hu/poszt-trauma/ennyire-gyuloli-a-magyarokat-berend-nora-8796047/
Topi
2020-10-12 08:19:50
Topi
2020-10-11 22:39:21
Szabadalmaztatott Koronavírus-Bill Gates kényszerítő oltási terve https://www.youtube.com/watch?v=3okiEd4MegU
Zozilla
2020-10-11 19:52:56
A Történelemtanárok Egylete – a NAT2020 alapján átdolgozott tankönyvekről írt – gyorselemzését követően Berend Nórától, a cambridge-i egyetem történész professzorától kaptuk az alábbi szaktörténészi elemzést az egyik új 5. osztályos tankönyvről. Az írást vitaindítónak szánjuk. Várjuk a további szakmai reagálásokat, közzétételükre nyitottak vagyunk.

Történelem tankönyv 5. (2020)

Tananyagfejlesztők: GRÓF PÉTER, DR. SZABADOS GYÖRGY
Pedagógiai lektor: DR. NÁNAY MIHÁLY
Lektor: BORHEGYI PÉTER

Történészként szeretném megosztani gondolataimat arról, hogy miért rossz ez a tankönyv. Nincs szándékom mindenre kiterjedő kritikát írni. Arról, hogy egy 10-11 éves gyerek mennyit és hogyan tud tanulni, és ez a könyv módszertanilag miért nem alkalmas arra, hogy tanuljon belőle, nem fogok írni, hiszen ezt általános iskolai, gyakorló pedagógusok jobban meg tudják fogalmazni. Arról, hogy mennyire zavaró és érthetetlen a tankönyvben található kronológiai sorrend (miért következik az iszlám kialakulása és a kereszteslovagok világa a reneszánsz után stb.) szintén nem fogok bővebben szólni. Azt, hogy a tankönyv miért ad állandóan olyan feladatokat, amit az interneten kell kikeresni egy olyan országban, ahol friss adatok szerint fél millió háztartásnak nincs internete, szintén nem az én feladatom kideríteni. Az összes tárgyi tévedést sem szeretném felsorolni (pl. a pestis doktor képe nem középkori, hanem XVII. századi).

Csak arra vállalkozom, hogy történészként bemutassam a könyv bizonyos sarkalatos hibáit, azt elemezve, hogy milyen szisztematikusan nyilvánul meg a történelemtanítással éppen ellentétes szellem ebben a könyvben; hogy módszeresen nem oktatni, hanem ideológiailag formálni kíván, egy olyan irányba, ami ellentétes a demokráciával és az egészséges szellemi fejlődéssel egyaránt; mennyire torzképet ad a korszakról ennek az ideológiának alárendelve. Hiába tartalmaz megfelelő részeket is, ez a könyv alapjában ellentétes a történelem tanításának modern módszertanával, nem segíti, hanem hátráltatja a történelem megértését, nem a gondolkodásra buzdít és a forráskritika kezdeteit adja át a gyerekeknek, hanem egy hamis, és sokszor hazug múlt képét próbálja a gyerekek fejébe csepegtetni, amit valóságként, tudományos eredmények összegzéseként jelenít meg, holott a szerzők épp a tudományos eredményeknek sokszor fittyet hányva alkották meg.


Az egyeduralom dicsőítése

Tendenciózusan az egyeduralom úgy kerül bemutatásra, mint a demokráciánál jobb politikai berendezkedés. A könyv ezt így nem mondja ki, de erőteljesen ezt sugallja. A római köztársaságról öt és fél sor szól, majd egy hosszabb olvasmány “a római köztársaság ‘betegségei’”-ről (52). “A Kr. e. I. századra egyre többen felismerték, hogy Rómát erős kézzel kell összefogni, és egységesen kormányozni. Létrejött a császárság. A császár hatalmát erős, jól kiképzett zsoldoshadsereg* biztosította. […] A szenátus megmaradt, de mindig engedelmesen végrehajtotta a császár akaratát. A császár erős hatalmának köszönhetően béke volt Rómában.”

Ez az egyoldalú, történetietlen kép azt sugallja a gyerekeknek, hogy az egyeduralom jobb, mint a köztársasági államforma, ami csak kaotikus és gyenge lehet. Ehhez tartozik, hogy a könyv szerint Julius Caesarért lelkesedtek a katonák és szerette a nép; biztosította a békét és hasznos intézkedéseket hozott. Gyilkosai viszont igazából maguk akarnak uralkodni, nem a köztársasági államforma hívei, hiszen így állítják be őket: “A politikusok egy csoportja szerette volna visszaállitani a köztársaságot – és visszaszerezni saját hatalmát.” (54) Ezért szerveznek merényletet Caesar ellen. A köztársaság tehát semmi más, mint egy csoport (titkolt) hatalma. Ahogy a következményekről ír a könyv, abból a gyerekek számára az derülhet ki, Caesart maga a sors (isten?) bosszulta meg, hiszen “Caesar halála után ismét fellángolt a polgárháború. Gyilkosai közül egy sem élte túl három évvel, és egyikük sem halt meg természetes halállal. Akadt olyan, aki – menekülés közben – ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát, amelyet annak idején Caesarba döfött.”

Nemcsak Róma történetében találkozunk az egyeduralom dicsőítésével. Hasonló a beállítás a görög városállamok belső vitái, a demokrácia vége és Makedónia hatalma kapcsán (47). Nagy Sándor éleseszű, bátor, zseniális hadvezér: beállítása szintén az egyeduralom felsőbbrendűségét sugallja.


Amit a kereszténység tanít, az maga a valóság?

A vallások bemutatása szintén torzít, egyoldalúan a kereszténység igazát, valóságosságát hangsúlyozza a könyv. Tényként mutat be hitelveket, amelyek nem tények, hiszen semmi bizonyíték nincs rájuk a hívők hitén kívül. Egy történelemtankönyvben (egy hittankönyvvel ellentétben) nem szerepelhet az, hogy:

“Az új egyistenhivő vallás a megváltó Jézus Krisztus tevékenysége nyomán jött létre.” (61). Továbbá “Jézus Krisztusról mindenki hallott már. Az ő nevéhez fűződik a keresztény vallás létrejötte. Isten fiaként küldetésének célja, hogy a bűn alá rekesztett emberiséget megszabadítsa a bűn hatalmától az ő személyébe vetett hit által. Karácsonykor születésnapját, húsvétkor pedig feltámadását ünnepeljük. […] Halála után a harmadik napon feltámadt, majd felment a mennybe atyjához, Istenhez. A keresztény vallás szerint Isten fia volt, és maga is az Isten. Akik nem hisznek Istenben (vagy nem keresztény istenhívők), azok szerint pedig Jézus egyszerű ember volt, aki tanításaival megalapította a keresztény vallást. Az biztos, hogy Jézus élt, róla nemcsak bibliai elbeszélések szólnak, hanem úgynevezett pogány* szerzők művei is. Valóban Isten fia volt Jézus? Erre a kérdésre nem a történelem-könyvnek kell választ adni. Ez hit kérdése, erről mindenki maga dönt.” (66)

Vagyis ezek szerint a megváltás és feltámadás tény, csak arról dönthet az ember, hogy Isten fia volt-e Jézus. Ezzel szemben hiteles történeti forrásokból az sem derül ki, ha létezett egy Jézus nevű személy, aki a Bibliában szerepel, akkor az ő élete mennyiben felelt meg a később írt történeteknek. A nem hívő nem feltétlenül Jézust tartja a kereszténység megalapítójának; sokak szerint ez Pál volt. Történészként azt lehet mondani, hogy Pál az I. század közepére létrehozott egy szektát, amely Jézust Messiásként tisztelte; a keresztény közösségekről már tudott az I. sz. vége felé Josephus Flavius; kb. 20 évvel később pedig a római ifj. Plinius (111/112-ben a császárhoz írt levelében a keresztények vizsgálatáról ír) és Tacitus (aki 116-ban számol be a keresztényekről és hitükről).

Ezek az írók nem Jézusról írnak, akit nem is ismerhettek volna, hanem a korukbeli keresztényekről és azok hitéről Jézusban. Hogy a keresztények által tisztelt Jézus mennyiben kitalált figura, azt történészként nem lehet megállapítani, lévén, hogy egyetlen korabeli hiteles forrás sem létezik: a neki tulajdonított mondásokból és tettekből mennyi az övé, nem tudjuk. Nem történeti tény, hogy Jézus feltámadt, és felment a mennybe.

Ugyanígy nem igaz, hogy Jézus életéről a “legtöbbet a Biblia második részéből, az Újszövetségből tudhatunk meg” (66). Legendájáról persze a legtöbbet, hiszen a szövegek jóval később keletkeztek. Az Újszövetség legkorábbi része Pál levelei, amiket az I. sz. közepén írt.

Egyébként, ahogy már a TTE gyorselemzése is felhívta a figyelmet Jézus kereszthalálának tankönyvi “magyarázatára” :“A zsidó főpapok féltékenyek voltak Jézus népszerűségére. Elhatározták, hogy megöletik.”) (67) ezzel a keresztény antijudaizmus egyik gyökerénél vagyunk; ennek semmi helye nincs történelmi okfejtésben. Keresztény nézőpontot közvetít az Ószövetség szó használata a zsidó vallás jellemzésekor. “Ószövetség” keresztény név, a zsidó vallás szent könyve nem az Ószövetség, hanem a Tanakh, esetleg elfogadható még (bár nem precíz) a héber Biblia[1] megnevezés.

A tankönyv azt is kijelenti, hogy a Biblia sok állítását a régészet és egyéb tudományok igazolták. Mit jelent ez? A könyv nem fejti ki, hogy például a Bibliában szereplő egyes helyek valóságosak voltak, aminek régészeti bizonyítéka van. A mindent elkenő állítást úgy is értelmezhetnénk, hogy a tudomány igazolta a világ 6 nap alatt való teremtését, vagy azt, hogy Éva Ádám testéből vett darab? Ahogy a tankönyv keveri a látszólag tényszerű leírást a hittételekkel, ezáltal a hittételeket tényekként tálalva, történészi szemmel elfogadhatatlan. Erősíti a problémát, hogy az ókori egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál egyfolytában azt írják a szerzők, hogy “abban hittek”, “úgy hitték”. Ez a típusú magyarázat, ami megkérdőjelezi a hit valóságos referencia-alapját, nagyjából megszűnik a kereszténységnél.

Történészként azt lehetne mondani, hogy a keresztények számára Jézus Isten fia és megváltó; nem lehet úgy összefoglalni a különféle ellentétes nézőpontokat, ahogy ebben a könyvben történik. Történelemkönyvben olyasmi szerepelhetne, hogy a zsidó vallásban Mózes, a keresztény vallásban Jézus, az iszlámban Mohamed játszik kiemelkedő szerepet. De amúgy érthetetlen, hogy miért vannak hosszú leírások a bibliai történetekről: ezek mítoszok és nem történelem.


Kereszténység és iszlám torzító bemutatása

A kereszténység javára egyéb módszeres torzítás is végigvonul a könyvön.

Az iszlám kialakulását hamis beállításban ábrázolja a könyv:

“A VII. században új egyistenhívő vallás jött létre az arab törzsek körében, az iszlám. A vallás terjesztése érdekében az arabok nagy hódító hadjáratokat indítottak, Európát és Ázsiát is fenyegették, számos népet tettek az iszlám követőjévé.” (94)

Hasonlítsuk össze, mit mond a könyv a kereszténység terjedéséről.

“A keresztény emberek gyülekezetekbe tömörültek, istentiszteleteket tartottak. Egyre szervezettebbé vált a keresztény közösségek élete, rendszeressé tették az úrvacsora gyakorlatát. Mindezek együttesen eredményezték, hogy a kereszténység világvallássá vált, amely a mai napig a világ legtöbb hívet számláló vallása.” (71) és “A Római Birodalom helyén kialakult királyságok lakói kezdetben pogányok voltak. Sok istenben hittek, akikről úgy gondolták, hogy forrásokban, sziklákban és főleg tölgyfákban laknak. Később keresztény papok érkeztek közéjük, akik igyekeztek őket meggyőzni az új hit igazáról. Az Európában megtelepedett legtöbb nép felvette a kereszténységet.” A papok sikeres hittérítő munkáját Szt. Bonifác története szemlélteti, aki “– a hagyomány szerint – hiába győzködte a pogányokat a keresztény hit igazságairól.

Végül dühbe jött, fejszét ragadott, és kivágta a nép által pogány istennek tartott tölgyfát. A fa anyagából keresztény templomot épített. Hitének ereje annyira megdöbbentette a harcias germánokat, hogy áttértek a kereszténységre.” (80)

Vagyis a kereszténység elterjedése a spontán közösségi szerveződés és az áldozatos misszionárius papok munkájának eredménye, míg az iszlámot a hódítás hatására rákényszerítették a népekre. Mindez azt sugallja, hogy a kereszténység békésen terjedt, az iszlám viszont erőszakkal. Ennek szinte teljesen az ellenkezője a történeti igazság. Szt. Bonifác legendája persze úgy adja elő a történetet, ahogy a tankönyv. De a történészek tudják, hogy közel volt egy frank erődítmény helyőrséggel, és a frankok támogatták a missziót. Nagy Károly később hódító hadjáratokat folytatott, és a szászokat erőszakkal térítette a kereszténységre. Még később ugyanígy fegyveres térítés lett a sorsa a Baltikumnak. Még azokban az országokban is, mint Magyarország és a skandináv országok, ahol nem külső fegyveres hódítás, hanem a terület uralkodójának döntése vezetett a kereszténységre térésre, a lakosságra rákényszerítették az új vallás felvételét és szabályainak betartását, aminek például ékes bizonyítéka I. (Szent) István törvényeinek sok cikkelye.

Ezzel szemben az iszlám főként spontán áttéréssel terjedt: a hódítás területszerzés volt, a meghódított területeken nem kényszerítették a helyi lakosságra az új vallást, de mivel komoly előnyökkel járt az iszlám felvétele, tömeges önkéntes áttérés kezdődött néhány generációval a hódítás után; az Ibériai- félszigetről írt sok tanulmány ezt nagyon jól bemutatja. A középkori iszlám legtöbbször kifejezetten toleráns volt (néhány epizódot leszámítva), legalábbis a “könyv népei” (zsidók, keresztények, zoroasztriánusok) iránt.

Hogy a szerzők mennyire nem látják/láttatják a középkori valóságot, világosan kiderül a “lovagok harca egymás ellen” képaláírásból (98). Valójában a kép Oroszlánszívű Richárd király és Saladin (Ṣalāḥ ad-Dīn) egyiptomi uralkodó harcát ábrázolja (a kép egy XIV. századi kéziratban található); valóban egyenrangúként mutatva be a keresztény és a muszlim “lovagot”, szemben a tankönyv hamis kereszténység – iszlám összehasonlításával.


A kereszténység történelmietlenül pozitív jellemzése

A kereszténység történelmietlenül pozitív jellemzése egyéb részletekben is megnyilvánul. Például megtudjuk, hogy “A keresztény vallás legfőbb parancsa a szeretet Isten és embertársaink iránt.” (61) Ez még teológiai szempontból sem felel meg a valóságnak (pl. a Credo részletezi, miben kell hinnie egy katolikusnak, azaz mik a legfőbb vallási parancsok), de történetileg a “szeretet” értelmezése teljesen más volt, mint amit a szerzők sugallnak. Így például “Isten szeretete” késztette tömeges gyilkosságra a kereszteslovagokat.

Történelemtankönyvben félreértelmezhető, „A legendákban sok a mesés részlet, de sok bennük az igazság is. Nagyon tanulságosak is.” (82)

Mit jelent vajon, hogy a legendákban sok az igazság? Például Krisztina “a csodálatos” (Mirabilis) legendája a szent halálával kezdődik. Lelke válaszút elé kerül: vagy a mennyországba kerülhet, vagy visszatérhet testébe, hogy attól kezdve a bűnösök lelkéért vezekeljen, hogy azok a Purgatóriumból minél gyorsabban a mennybe mehessenek. Krisztina az utóbbit választja, és attól kezdve fákra repül, tüzes kemencékben szenved és sikoltozik, de égési sebek nélkül jön ki, a jeges folyóban napokig és hetekig elmerül, egy vízimalom kereke is forgatja, de semmi sérülést nem szenved. Az információ Vitry Jakab bíborostól származik, aki személyesen ismerte Krisztinát.

És mit jelent, hogy ezek a szövegek “nagyon tanulságosak”? Van szent, aki saját gyermekei haláláért imádkozik, hogy teljesen Isten szolgálatának szentelhesse magát. Vannak szentek, akik éheztetik és gyötrik magukat. Vannak szentek, akik kegyetlenül megbüntetik, sőt megölik, az ő védelmük alatt álló közösségekre támadókat.

A középkori kereszténység kifejlesztette a módszeres üldözést, olyannyira, hogy egy középkorász (R. I. Moore) könyvet írt az “üldöző társadalom megszületése” címen a középkori Európáról. A tankönyv szerzői azonban megpróbálják eltüntetni azokat a történelmi tényeket, amelyek nem éppen rózsás színben mutatnák be a középkori katolikus egyházat.

Így az eretnekekről csak ez a pár sor van:“Eretnekeknek azokat nevezték, akik az egyház valamelyik tanításával szembefordultak. Sok egyházi szabályt azért kérdőjeleztek meg, mert azokra nem találtak példát a Bibliában. Akit eretneknek mondtak, arra kegyetlen sors várt. Ha bűnösnek itélték, börtönbe vetették, sőt akár elevenen meg is égethették. Ugyanis az eretnekséget a fennálló világrend, végső soron Isten akarata elleni lázadásnak tekintették.” (82)

Nincs szó arról, hogy a katolikus egyház hogyan építette ki az eretnek-üldözést, keresztes-hadjárattal a mai dél-francia területekre, az inkvizíciós vizsgálatok és a kínvallatás bevezetésével. Nincs szó az egyre növekvő, és sokak halálát okozó zsidó-ellenes üldözésekről sem. És gyökeresen hamis a kép a “szentföldi” kereszteshadjáratokról. A hadjárat meghirdetéséről sajátos elképzelés szerepel:

“Amikor az iszlám hívei a Szentföldet is elfoglalták, Európa lovagi hadseregei útra keltek Jeruzsálem felszabadítására.” (94) “A kereszténység vezetője, a pápa aggodalommal nézte, hogy az iszlám katonái sok zarándokot elfognak, megölnek, vagy csak váltságdíjért engednek szabadon. Ezért úgy döntött, hogy háborút indít a Szentföld visszahódítására.” (100)

Mivel több ezer kötetnyi tudományos irodalma van a keresztesháborúknak, még hosszabban kifejtve is reménytelen felsorolni mindazt, ami problémás a fenti sorokban, de azért legalább az alapvető torzításokat megpróbálom bemutatni.

Jeruzsálem 637/638-ban került arab fennhatóság alá, az első keresztesek 1096-ban indultak útnak, tehát az első mondat értelmetlen.

Az “iszlám katonái” önmagában zavaró, hiszen megtévesztő lehet a mai asszociációja. Egyébként a “Szentföld” magyarázatára is szükség lenne a szövegben. Továbbá nem azért hirdette meg a pápa a hadjáratot, mert elfogtak és megöltek keresztény zarándokokat (a váltságdíj emlegetéséről meg csak annyit, hogy a közismert történetben Oroszlánszívű Richárdot, aki keresztesként a “Szentföld visszahódításáért” harcolt, hazatérésekor V. Leopold Ausztria hercege fogta el és tartotta rabságban, nagy váltságdíjat követelve szabadonbocsátásáért). VII. Gergely, aki a pápaság uralmi igényeit alapvetően újrafogalmazta, már tervezett egy hadjáratot, amiből végül semmi nem lett. A terület nem volt a pápa uralma alatt sosem, lévén, hogy a Bizánci Birodalomhoz tartozott korábban. Vitatott, hogy mennyire volt fontos szerepe a bizánci császár segélykérésének abban, hogy II. Orbán hadjáratot hirdetett. Mindenesetre a kereszteshadjárat feltalálása a lovagok számára új utat adott az általuk hitt üdvözüléshez: az egyház ettől kezdve hivatalosan azt hirdette, hogy akik harcolnak a pápa által meghirdetett célokért, bűnbocsánatot nyernek, vagyis maga a háború keresztény üdvösséghez vezető út lett. Ez fontos újítás volt a korszak társadalmi elitjét képező nemességnek. A harcot meghirdető felhívás – melynek több eltérő változata ismert – a “Krisztus örökségének” tekintett területet (ahol Jézus élt) úgy mutatta be, mint amit az ellenség (akiket “türk”, “arab”, “perzsa” és nem “muszlim” vagy “iszlám-hívő” néven neveznek a szövegek) megszentségtelenített. Egyes keresztény leírások szerint a keresztényeket körülmetélték és vérüket a keresztelőmedencékbe öntötték, illetve különös kegyetlenséggel felkoncolták őket. Ez nem a valóság volt, hanem propaganda. Hogy a keresztesek (mellesleg a név csak sokkal később keletkezett, eleinte fegyveres zarándoknak nevezték őket) mennyi vérengzést követtek el a valóságban, azt nem tudni, hiszen nincsenek statisztikai adataink[2]. Ami azonban fontos, az az, hogy a keresztény egyházi szerzők a harcokról írt beszámolóikban dicsőítették az ellenség ellen alkalmazott határtalan kegyetlenséget és gyilkolást. Példaként idézem Aguiliers-i Raymond beszámolóját Jeruzsálem bevételéről (Historia francorum qui ceperint Jerusalem). Raymond a provence-i gróf káplánja volt, és résztvevője az első kereszteshadjáratnak.

“Néhányan az embereink közül (és ez volt az irgalmasabb) az ellenség fejét vágta le; mások nyilakkal lőtték őket, úgy, hogy kiestek a tornyokból. Megint mások még tovább kínozták őket, a lángokba dobva egyeseket. Fej-, kéz-, és láb-halmok voltak a város utcáin. […] Salamon templománál térdig és a lovaik kantárszáráig vérben lovagoltak. Valóban, igaz és pompás ítélete volt Istennek, hogy ez a hely a hitetlenek vérével legyen telítve, hiszen olyan sok ideig szenvedett istenkáromlásuktól.”

“Térdig vérben lovagolni” bibliai utalás, de nem az a fontos, vajon valóban megtörtént-e mindaz, amit Raymond leír, hanem az, hogy szerinte az erőszak és gyilkolás helyes, istennek tetsző. Ez a fajta keresztény dicsőítése az erőszaknak a középkor fontos jellemzői közé tartozott. Összehasonlítva kiderül, mennyire félrevezető az a pár sor, amit a tankönyv ír:

“Az iszlám és a kereszténység közti küzdelem sok-sok emberöltőn át tartott. Mindkét vallás vitézei úgy gondolták, hogy ha győznek, örök boldogság lesz a részük. Emiatt elszántak, sokszor kegyetlenek voltak. A keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, és mintegy 100 évig keresztes államok voltak az urak a Szentföldön. Az iszlám csak ezután tudta visszahódítani a területet. A harc az iszlám győzelmével végződött.”


Az állítólagos magyar őstörténet: a magyar történelem torzképe

A tudományos eredményekkel szemben a kitalált legendákat tényként beállító magyar “őstörténet” a könyv, ha lehet ilyen, mélypontja.

“A magyar nép őstörténetéről kevés az írásos forrás. A hazai krónikák és a külhoni írók feljegyzései tartoznak ide. Krónikáinkban maradtak ránk ősmondáink.” (102) “Szinte mindegyik népnek van eredetmondája, amely a nép történelmének kezdetéről szól színesen, meseszerűen. Ez természetes is, hiszen a sok ezer évvel ezelőtt történt eseményekről nincsenek írásos források. Mondai hagyományok őrzik a legrégibb idők emlékét.” (104) “Egy nép legrégebbi múltját mondák, mítoszok* őrzik.”

Ezzel szemben a mondák nem őrzik a legrégibb idők emlékeit, ehelyett bizonyos korabeli célokat szolgáló kitalált történetek. Történetiségüket csak annyiban lehet vizsgálni, hogy felfejtjük, mikor, hogyan jöttek létre. A bennük található “információ” történeti hitele nagyon sokszor nulla, máskor a valóságmag komoly torzításával kell számolnunk. Sok ezer évvel ezelőtt történt eseményekről is vannak írásos források, még akkor is ha ezek nem feltétlenül pontosak (ókori történelem), de olyasmiről, ami nem történt meg, nem is lehet írásos forrásunk. A mondák és mítoszok nem valódi történeteket közvetítenek. Amennyiben azonban a mítoszok “valóságát” tesszük a tananyag alapjává, akkor legyünk következetesek, és tanítsuk meg például azt is, hogy a franciák valójában a trójaiaktól eredtek, a skótok és írek a szkítáktól, és Barbarossa Frigyes vissza fog térni a Kyffhäuser hegységben lévő barlangból, ahol alszik.

“A „magyar” népnév mindenesetre a hunoktól jött. 528 táján egy kutrigur-hun királyt hívtak Magyarnak (görög krónikások ezt a nevet Muagerisz formában jegyezték le).” (105)

Ezt a “tényt” csak a sumér-magyar rokonsággal és hasonló, a valóságtól elszakadt képzelgésekkel lehet egy kategóriába sorolni. Semmi nem támasztja alá, hogy a “Muagerisz” “Magyar” lenne, vagy bármi történeti kapcsolat lenne a magyarok és az 528 táján uralkodó király között.

A hun-magyar rokonság nem történelmi tény; a kitalált kapcsolat ebben a tankönyvben, mint tudományos eredmény szerepel, ami teljesen elfogadhatatlan. A magyar mondák esetében több generáció történészei kimutatták, hogyan és miért alakultak ki. Amikor a nyugati szerzők először találkoztak a magyarokkal, bele kellett helyezniük őket a létező gondolati keretekbe. Egy új, nem ismert nép léte nem fért bele a bibliai és patrisztikai irodalom által meghatározott gondolkodásmódba, meg kellett tehát keresni, hogy “valójában” melyik, már ismert néppel azonosak. Így történt a magyarok hunokkal és szkítákkal való azonosítása. Ezt a magyarországi egyházi írók megismerték a nyugati irodalomból, átvették, és kiszínezték, hogy a királyi ház múltja nagyobb presztízst kapjon. Ugyanis a magyarok már lekéstek arról, hogy az akkortájt divatos trójai rokonságra igényt tarthassanak, lévén, hogy azt már nagyon sokan kisajátították, s így legfeljebb valami nagyon sokadrangú mellékszereplőt találhattak volna ősként. Más, a kereszténységhez később csatlakozott népek is hasonló módon kerestek ősöket, pl. a dán Saxo Grammaticus a XII. század végén megalkotta Dan és Angul testvérpárt, a dánok és angol-szászok ősapáit. De még a korábban áttért népek között is találni hasonló történeteket: a XI. századi Lebor Gabála Érenn az íreket Szkítiából származtatta.

Ugyanakkor a magyar “őstörténetet” író középkori szerzők különféle könyvekből merítettek motívumokat. A csodaszarvas legenda Jordanesnél szerepel a hunok kapcsán; a vérszerződés Hérodotosznál a szkítákról (ez nem azt bizonyítja, hogy régi sztyeppei szokás volt, hiszen komoly viták folynak arról, Hérodotosz mennyiben konstruált a görög kultúrával szemben szkíta barbárságot). Ahogy a neveket (szkíta, hun) a tanult szerzők nyugati források alapján a magyarokra aggatták, ezzel együtt a tudós történeteket is átvették. A Csaba királyfiról szóló monda eredeti formában Jordanesnél fordul elő, aki szerint Attila legkisebb fia Hernac visszament Szkítiába. Kézai Simon a Nibelung-ének történetéből is merít (és ez egyben jelzi is, hogy a magyar mondák megbízhatósága hasonló fokon van: a Rajna kincsét ugyanannyira lenne érdemes keresni a Nibelung-énekre hagyatkozva, mint a magyar őstörténetet csak Anonymusra és Kézaira alapozni). A magyar nép történeti kialakulásához mindennek semmi köze, kivéve azt, hogy a középkorban hogyan és miért alkották meg ezeket a mondákat. Összehasonlításként érdekes, hogy a tudomány máshol a hasonló eredetmondákat már rég nem tartja megbízható forrásnak egy-egy nép “őstörténetére”, így pl. a fent említett Lebor Gabála Érenn Magógtól és a Szkítáktól származó ír népe ma már nem történeti tényként szerepel az ír történelmet kutatók között.

“A mondai hagyomány és a nyelvi hasonlóságok – ellentét vagy nem ellentét? Az ősi magyar mondák szerint a magyarok a hunoktól származnak, vagy legalábbis rokonságban állnak a hunokkal. Idegen írók más sztyeppei népekkel is rokonították eleinket, így például az ono-gurokkal, avarokkal, türkökkel. A nyelvészek viszont a magyar nyelvet a finnugor nyelvcsaládba sorolták, és azt állították, hogy az Urál hegység vidékén élt egy ősnép, amelyik a finnugor ősnyelvet beszélte. Ilyen ősnép azonban nem létezett ott északon, vagyis nem volt ilyen ősnyelv sem. A magyar és az Urál-vidéki nyelvek hasonlósága úgy alakulhatott ki, hogy a magyar nyelv egykoron közvetítő nyelv lehetett azoknál a népeknél, akik később az Urál-vidékére költöztek fel. Így oldható fel a történeti hagyomány és a nyelvi megfigyelések közötti ellentét.” (105)

A monda nem történeti hagyomány (a tankönyv teljes csúsztatással a bekezdés első mondatának mondai hagyományából az utolsó mondatra történeti hagyományt csinál), épp ezért semmilyen történész nem próbálná “feloldani” az “ellentétet”. Nemcsak egy 10-11 éves, de szerintem senki nem fogja megérteni egyébként azt a nyakatekert “feloldást,” amit a könyv javasol – mit jelent, hogy a magyar közvetítő nyelv volt? A szerzők azt gondolják, hogy különböző népek, akiknek semmi közük nem volt a magyarokhoz, saját nyelvüket feladva a magyart vették át, majd elköltöztek északra? A szerzők még a tankönyvi főszöveg és a mellette külön hasábban 2-es számmal jelölt kiegészítő, “színes” anyag közti ellentmondást sem tudják feloldani: a szöveg kategorikusan kimondja, hogy finnugor ősnyelv nem létezett. Az “olvasmány” viszont közli: a finnugor eredetű szavak adják az alapszókincs nagy részét. Ha a magyar nyelv finnugor volta kérdéses, akkor hogyan lehet az alapszókincs nagy része finnugor eredetű? A tudományos nyelvészet vitáit lehet ismertetni; de a teljesen tudománytalan nézeteket egy szintre helyezni a tudományos eredményekkel, sőt kritikátlanul elfogadni és tényként bemutatni nem a történelemoktatás feladata.

A “Magyar Nagyfejedelemség” (109), aminek állítólagos kialakulása a IX. század közepén fontos változás volt, történetileg bizonyíthatatlan feltételezés, a “sztyeppei típusú állam” pedig nemzetközileg ismeretlen, értelmetlen kategória (amúgy beszélnek sztyeppei birodalmakról, de ezek között a magyar államalakulat nem szerepel).

További probléma, hogy könyv a XIX. századi történetietlen historizáló festményeket, reflexiók nélkül, mint forrásokat használja a korai történelemre, ezzel elmosva a különbséget a valódi történeti források és kései kitalált történetek között.


“Honfoglalás”

“Az ekkor történteknek köszönhetjük, hogy a magyarság több mint ezer éve államot alkot a Kárpát-medencében, s nem tűnt el a „népek forgatagában”, mint például a hunok.” (111)

Mindez a nacionalista történetírás kedvenc toposzai közé tartozott, és persze a két világháború között örökké hangoztatott szólam volt a revizionizmushoz kapcsolódva; de történelmi magyarázó értéke nulla. Volt államuk a vizigótoknak is, és mégsem maradt fenn vizigót nép; a mai magyar államiság nyilván nem ugyanaz, mint ami létrejött közvetlenül a magyar letelepedés után, hogy a Kárpát-medence félrevezető szerepléséről már ne is beszéljünk.

“Forrásaink nem egységesek a magyar bejövetel keltezésében. A köztudatban a 895-ös évszám vált elfogadottá. Csakhogy 862-ben és 881-ben már frank uralom alatti területeket támadtak magyarok. Ezért lehet arra gondolni, hogy a IX. század közepére a Magyar Nagyfejedelemség népe legalább részben átköltözött a Kárpát-medencébe, mert innen jobban figyelemmel kisérhette a frank területek fejleményeit, mint Etelközből. A honfoglalást így a 862–895 közé érdemes keltezni, es azt tudatos, hosszan tartó folyamatként kell tekinteni.” (112) “a magyar honfoglalás ilyenformán Álmos és Árpád együttes érdeme.” (113)

Ha figyelembe vesszük, hogy például a hunok vagy mongolok (és maguk a magyarok már letelepedésük után) lakóterületüktől milyen messze intéztek támadásokat, világos, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. (Pl. a magyar portyázók eljutottak az Ibériai- félszigetre is.) A katonai támadás ténye nem bizonyít semmit arra vonatkozóan, hol éltek a magyarok. Továbbá érdekes, hogy nem érinti a könyv sem Bíborbanszületett Konstantin császár, sem az egykorú nyugati források híradását; vajon nem azért, hogy a hősi múltba nem illő besenyőktől elszenvedett vereséget ne kelljen említeni? Álmosról és Árpádról olyan késői és homályos források vannak, hogy azokból nem bontható ki biztonsággal történeti ismeret arról, milyen “érdemeik” lennének.

“László Gyula régész „elő-magyar” népcsoportot vélt felfedezni. Őhozzá kötődik a „kettős honfoglalás” elmélete: eszerint az első hullámban az „onogur-magyarok”, a másodikban Álmos és Árpád honfoglalói jöttek be. Ez az elmélet azért valószínű, mert ha csak a honfoglalók hozták volna be a magyar nyelvet a Kárpát-medencébe, akkor nyelvük éppen olyan hamar elenyészett volna, mint ahogy több hódító elit is beolvadt a meghódított szláv népességbe.” (112)

Mint magából az idézetből kiderül, az elmélet fő problémája, hogy egyetlen tény sem támasztja alá (ha alátámasztaná, azt idéznék a szerzők). A kísérlet a valószínűsítésre tautológia, körkörös érvelés. A baszk vagy az északi finnugor népek vajon miért nem vesztették el nyelvüket? Vajon ott is kettős honfoglalás volt? Nyelvváltás, amikor a meghódítottak veszik át a hódítók nyelvét a hódítás után, nem ismeretlen a történelemben, és nem a hódítók kiválósága, hanem a történelmi helyzet eredménye: ilyen példák az angolszász elterjedése a kelta helyett; a latin nyelv leszármazottai a gall és más nyelvek helyett, vagy az arab nyelv terjedése.

“Kik a székelyek. Ez ismét egy vitás kérdés. A krónikákból ismert monda szerint Attila hunjainak Erdélybe húzódott része. A kutatók véleménye megoszlik. Van, aki a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott kabarok utódainak tartja őket, akik eredetileg török nyelvet beszéltek, majd átvették a magyarok nyelvét. Van, akik szerint a magyar királyok telepítették innen-onnan össze a székelyeket. Vannak, akik az avarok (eredetileg is magyarul beszélő) leszármazottait látják bennük. Ez az utóbbi elgondolás a leghihetőbb. A székelyek vérségi alapon szerveződtek, ami kizárja azt, hogy mesterséges telepítés eredményeképp álltak volna össze egy népcsoporttá.” (113)

A mitikus vérségi alapon szerveződés képzete minden korai társadalomban megtalálható; fikció arról, hogy a társadalom tagjai rokonsági kapcsolatban állnak egymással. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az avarok vagy bármilyen leszármazottaik magyarul beszéltek volna. Történelmi szempontból pusztán annyit lehetne megállapítani, hogy ez nagyon vitatott kérdés. Amúgy jobb lenne a valóban tudományos hipotézisek ismertetésére szorítkozni.


A magyarság szerepének felnagyítása

A tankönyv a magyaroknak, és a magyarok kitalált őseinek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonít a valóságnál, illetve mindenféle kitalált érdemekért dicséri őket.

Így van már a hunokkal. Megtudjuk, hogy “a világtörténelem egyik legnagyobb és legvéresebb, több napos csatája, a catalaunumi csata” volt és “A hunok hadjáratai megváltoztatták a korabeli világot. Hadjárataikkal hozzájárultak, hogy a mai Európa népeinek ősei új hazát találjanak.” (58)

Az első világháborús csaták, a másodikban Sztálingrád stb., mind elhalványulnak a nagy catalaunumi csata mellett? És a második mondatban vajon arra gondolnak a szerzők, hogy a római birodalom meggyengült és így később germán népek királyságokat alapítottak a területén? Ez a megfogalmazás még akkor sem indokolt.

“Az ókor kezdetétől sok állam nőtt hatalmas birodalommá, majd elbukott, szétesett. Érdekes kérdés, hogy mi okozza egy birodalom hanyatlását, felbomlását. Egy-két mondatban biztosan nem lehet összefoglalni a választ. A IV. században Európa keleti határán egy új, gyorsan növekvő birodalom jelent meg, a Hun Birodalom. Ennek a birodalomnak az V. században a Római Birodalom határán, a Kárpát-medencében volt a székhelye” (56). Ez a bevezetője a Római Birodalom hanyatlása c. résznek.

Ez így (az előző idézettel együtt) azt sugallja, hogy a Hun Birodalom okozta Róma hanyatlását, és a hunok kiemelkedően fontos szereplői Európa történetének. Hun Birodalom mint a Római birodalom ellenpárja nem igen létezett, túl cseppfolyós volt a hun uralom alatt álló terület. A hunok főként rablóhadjáratokat folytattak, nem olyasfajta területi hódító politikát, mint a rómaiak. Kb. 30 évnyi idő az, amit Hun Birodalomként lehet felfogni, ami Attila halálával ért véget. Nehéz megmagyarázni, miért értékeli fel a hunok jelentőségét a tankönyv, azon kívül, hogy a magyarok “őseiként” kell, hogy fontos szerepük legyen.

A Magyarország területén talált régészeti emlékek is bekerülnek a magyar “legek” sorába: “Aquincumban találtak rá egy hordozható bronzorgona maradványaira. Ez a legrégibb ilyen hangszer az egész világon.” (44) Már amennyiben elfeledkezünk a Pompeii-ben talált korábbi bronzorgona maradványokról.

“… ismerték a kengyelt*. E fontos lószerszám Európában való elterjesztésében nagy szerepe volt őseinknek.” (111)

A kengyelt már a VI. század végén, VII. sz. elején elkezdték megismerni Európában, az avarokon keresztül; a Kárpát-medencében talált leletek e korszak avar sírjaiból származnak; “őseinknek” semmi köze ehhez. Ezenkívül Észak-Európában párhuzamos és az avaroktól független volt a kengyel kialakulása. A VIII. században már Európában javában terjedt a kengyel, a magyarok megjelenése előtt.

A portyázások (“kalandozó hadjáratok”) is mint dicső tettek, sőt állami érdek jelennek meg.

“A hadjáratoknak több oka volt.

1. Fő ok a Magyar Nagyfejedelemség állami érdekeinek érvényesítése.

A magyarok idegen királyok, fejedelmek hivására keltek útra. A külhoni uralkodók jó pénzt fizettek a nagy harcértékű lovasíjász seregek segítségéért.

2. Másodlagos ok a zsákmány és foglyok szerzése. Az arany- és ezüsttárgyak és az értékes kelmék a vagyont növelték, míg a foglyokból szolgák lettek, de rabszolgaként is eladták őket.

Ezek a támadó hadjáratok biztosították az otthon maradottak nyugalmát. A környező népek tartottak a harcias magyaroktól, s egy kivétellel nem mertek országukra támadni. Az egyetlen kivétel 907-ben jött el, amikor keleti frank sereg tört be, de Pozsonynál a magyar haderő fényes győzelmet aratott.” (115)

A magyar csapatok néha különböző uralkodók szövetségeseként, máskor saját elhatározásukból keltek útra; nem álltak egységes irányítás alatt, és nem valamiféle nem is létező állami érdeket érvényesítettek. A korabeli nyugati évkönyvek teljesen világossá teszik, hogy “őseink” rabló zsoldosok voltak, akik “jó pénzért” (vagy mondjuk inkább jó kincsért) bárkihez elszegődtek és bármi célért, bárki ellen harcoltak, amikor pedig nem adódott szövetséges, akkor rabló támadásokat vezettek. Nem állami érdekből és nem is biztonságuk érdekében, hanem különféle vezetők alatt, modern szóhasználattal gazdasági célból harcoltak és fosztogató rajtaütéseket hajtottak végre. Ebben hasonlítottak például a vikingekre, csak sokkal kevésbé voltak sikeresek hosszabb távon. A környező népek nem “nem mertek,” hanem úgy tűnik, nem akartak támadni a magyar területre, még azután sem, amikor több döntő vereséget mértek a portyázó magyar seregekre (933, 955). A legvalószínűbb, hogy a rablóhadjáratokat szerették volna felszámolni, és saját területeik biztonságát kivívni. 907 nem tudni mekkora győzelem volt, az évkönyvek több hasonló magyar győzelemről is hírt adnak, és egyáltalán nem biztos, hogy minőségi különbség volt a “Brezalauspurc”-nál (amit a modern szövegkiadás Pressburg/Bratislava/Pozsonnyal azonosít, de mivel a név más forrásban nem szerepel, ez csak valószínűsíthető, és nem igazán bizonyítható) lezajlott csata és a többi, a beszámolókban feltűnő magyar győzelem között.

A tankönyv módszeresen dicsőíti a rablóhadjáratokat, hangsúlyozza, mint pozitívumot, hogy mennyire féltek a magyaroktól a környező népek, és pár sorban elintézi a magyar vereségeket, csak Augsburgot említve.

“Visegrádon Európa egyik legnagyobb harangját öntötték.”[3] (79)

Az egyik, legalább darabjaiban fennmaradt, legnagyobbat, de mivel a legtöbb középkori harang nem maradt meg és méretei is ismeretlenek, ez így félrevezető.

“Az ócsai templom méretében és szépségében sem marad el az Európa más országaiban akkor épített templomoktól. Jól példázza, hogy a vándorlás után a Kárpát-medencébe érkező magyarság idővel a korabeli keresztény világ részévé vált.” (103) Ahogy vesszük: Párizsban például már nagyban épült a Notre-Dame.


Az Árpád-kor torzításai

Az Árpád-kori részről is lehetne még nagyon sokat írni, de most csak azt emelem ki, hogy (az előzőekben leírtak fényében már nem meglepően) a szentek történetei és győztes csaták (ezek leckecímek is) jellemzik a szerzők szerint a legjobban a magyar történelemnek azt a korszakát, amiről pedig már relatíve sokkal többet lehet tudni, mint a korábbi korokról.

Csakhogy itt is a mítoszokat, nem a történeti valóságot részesíti sokszor előnyben a könyv. Koppány történeti hitelessége (a XIV. századi krónika verziójában mindenképpen) kétséges; a Szent Jobb a középkorból jól ismert ereklye “feltalálás” eredménye – ezekről a kérdésekről véleményem egy tanulmányban bővebben kifejtve itt található.

A tankönyv még azt a teljességgel hiteltelen verziót is feltálalja, hogy a korona hagyományos felfogás szerint egy részből áll. (135) Ilyet egyetlen valódi tudós sem mond azóta, hogy a koronát meg lehetett vizsgálni. Az az elképzelés, amit a könyv szintén megemlít, mint hagyományos felfogást, hogy a korona már I. István uralkodása előtt készen állt, abba a kategóriába tartozik, hogy Marslakók építették a piramisokat. (Igen, van olyan “nézet”, ami egyelőre még ebben a tankönyvben így kifejtve nem szerepel, hogy már Attila, majd Nagy Károly koronája volt ez; de a fizika tankönyvek sem szokták ismertetni azokat a nézeteket, amelyek szerint a föld lapos.) Tudományos eredmény ezt nem támogatja, lévén, hogy a legkorábbi datálások sem teszik a XI. század előttre a korona egyetlen részét sem, és sok tudós még a XII. század előttre sem keltezi egyes részeit.

A Magyar Királyság, illetve uralkodóinak szerepét itt is indokolatlanul eltúlozza a könyv.

István nem a pápától kapott koronát, az későbbi, politikai célú költött történet, amit Hartvik talált ki (István szent-életrajzában írta le). A 907-es pozsonyi csata ismét felbukkan, egy alfejezet foglalkozik vele (132) , ráadásul egy olyan leckében, ami kizárólag a győztes csatákról szól. Itt már még mitizáltabb torzkép szerepel, “a magyar sztyeppe-állam megsemmisítése” lett volna a frankok célja a szerzők szerint, ami már a szélsőjobboldali internetes honlapok világát idézi. Az egész fejezet bőven táplálkozik a történeti alapot nélülöző legendás leírásokból.

A kereszténység ábrázolása ugyanúgy történetietlenül pozitív. “Kifelejtik” a szerzők István törvényeinek azon kitételeit, amelyek a fizikai erőszak és komoly társadalmi megalázás eszközeivel terjesztik a kereszténységet. A később született legendák itt is mint történeti források szerepelnek, sőt a “történeti események” leírása jelentős részben a legendák kritikátlan átvétele.

A korai magyar szenteknél, főként a királyi ház tagjainál, teljesen elfelejtik a szerzők, hogy nem csupán példás életük, hanem leginkább politikai megfontolások vezettek a szentté avatásokhoz. Szent Erzsébet, akiről a tankönyv kiemeli, hogy világhírű, leginkább a sok magyar Nobel-díjasra emlékeztet, akik nem Magyarországon kapták meg a lehetőséget arra, hogy tehetségüket kamatoztathassák. Türingiai tartománygrófnéként, ferences hatás alatt kezdett olyan életet élni, ami a szenttéavatásához vezetett.

A tankönyv fő feladata a keresztény hit és egy hangsúlyozottan pozitív nemzeti történelemkép terjesztése, de közben az elkerülte a szerzők figyelmét, hogy a nemzeti történelem ellentmondásba keveredik a könyv által is hangoztatott keresztény értékekkel (alázat, embertársaink, sőt ellenségeink szeretete).

A könyv tehát illeszkedik a NAT-hoz és a kerettantervhez, mely utóbbinak, ahogy azt a kerettanterv elemzésekor Lőrinc László világosan bemutatta, egész ideológiai célkitűzése alapvetően káros.

A történelem tanulmányozása szolgálhatná az önismeretet, bár sajnos a történetírás születése óta nagyon sokszor épp az egészséges önismeret hiányát volt hivatva elfedni, hamisított történetekkel. A tudományos történetírás most már nagyon sok helyen felismerte, és orvosolni próbálja ezeket a torzításokat. Ez a tankönyv azonban nem ezt az utat járja.

Berend Nóra (történész, Cambridge) Tamás! A fentieket nem szabadna válasz nélkül hagyni, bele kell állni, a Mi hazánk média lehetőségeivel országos megszólalással!!! Üdv: Zoltán
Ferenc
2020-10-10 19:12:21
A mai elöadás nagyszerü volt és kiválóan lehetett hallgatni Németországban is. Minden elismerésem Kubinyi Tamásnak és Szecsei Miklósnak!

Sok ilyen emberre van szükség és biztos vagyok benne, hogy az egyre erösödö mask és a kötelezö védöoltás eröltetése lesz a jelenlegi világpolitika veszte!
budain
2020-10-09 18:09:18
Rossz az oldal!
Topi
2020-10-02 08:03:41
AZ ÚJ VILÁGREND VÍRUSA - AZ ELIT SÁTÁNI TERVEI https://www.youtube.com/watch?v=OqiJFM0diWs

Koronavírus-helyzet – Még több jó hír https://www.youtube.com/watch?v=hH5KJminFx4
Topi
2020-10-01 21:44:47
Ma az Élet adható-vehető-szabadalmazható árú cikk. https://www.youtube.com/watch?v=nGqt45EbmK0

Kb. a 10-15. perc után jön a brutális valóság.
A világunk szégyene.
Zozilla
2020-10-01 20:00:35
Nóra Mátéh
Szeptember 19., 11:34 ·
Kedves civil társadalom, kedves politikai elit, kedves kollégák!

Aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosként, valamint a magyar társadalom tagjaként arra kérlek mindannyiótokat, egy világjárvány idején ne a széthúzást, az egymás szidását, a politikai sárdobálást, számháborúzást helyezzük előtérbe, hanem az összefogást, együtt gondolkodást és a megoldáskeresést.

Ami minket, orvosokat és ápolókat illet, mi nem állig felfegyverkezve várjuk a járványt. Leginkább félve várjuk. Aggódva követjük a napi esetszámokat, az egyre több igazolt, és még több gyanús beteget, a betelő COVID osztályokat és intenzív osztályokat. Aggódva dolgozunk a teljes gőzzel működő, úgynevezett elektív egészségügyi ellátásban - hiszen most minimális korlátozás sincsen az egészségügyben, minden műtét, minden vizsgálat, legyen az sürgős vagy teljesen halasztható, életbevágó, kényelmi vagy esztétikai, elvégzésre kerül. Nap nap után szólunk rá betegeinkre, hogy vegyék fel a maszkot, hozzátartozóikra, hogy sajnos nem tudjuk beengedni őket látogatni az intézményeinkbe. Mindennaposak a konfliktusok páciens és orvos, orvos és orvos, orvos és fenntartó, fenntartó és döntéshozók között - érezhetően nagy a feszültség.

Aggódva követjük azt is, hogy döntéshozóink és politikusaink (kormány és ellenzék egyaránt) rétege veszekszik, egymásra licitál, számháborúzik, bezzegel, olykor minket használ fel (és semmi kétség: ezt a levelet is felhasználja majd) saját népszerűségének növelésére ahelyett, hogy most, ebben a kritikus időszakban kivételesen összefognának. A koronavírus nem tesz különbséget ugyanis kormánypárt és ellenzék között, támad bárkit, miközben a politikai elit leginkább egymás ellen van állig felfegyverkezve.

Hogy mi van a kórházakban? Ahogy fent írom: aggodalom és várakozás. A kórházakban jelenleg általában van védőfelszerelés, van lélegeztetőgép, van helyileg nagy óvatossággal kitalált, az elmúlt hat hónapban rutinosra gyakorolt COVID ellátási protokoll, vannak bátor, igényes kollégák, akik követik a nemzetközi szakirodalmat, és van egy növekvő pszichés készültség. Van azonban egy olyan fokú tisztánlátás is, amit minden egyes döntéshozói megnyilvánulásból hiányolunk: mi reálisan látjuk, mire képes a rendszer.

Sajnos az, hogy senki nem marad ellátatlanul, valamint az, hogy “a kórházi kapacitások szinte korlátlanul állnak rendelkezésre”, egyáltalán nem igaz. Tudjuk ugyanis, hogy annak, hogy hány intenzív osztályos beteget tud ellátni a magyar egészségügy, nem a szabad ágyak száma, és már biztos, hogy nem a lélegeztetőgépek száma fog gátat szabni.

Tizenhatezer lélegeztetőgépet szerzett be az ország tavasszal. Nehéz lett volna a bergamoi, spanyol, francia és amerikai katasztrófa láttán azt mondani, nincs szükség azonnali eszközbeszerzésre. Egy olyan országban, ahol egészségügyi minisztérium sincs (és amikor még volt, akkor sem volt jól működő), a járványügy csökevényes, az egészségügyi tanácsadók pedig a háttérben porosodtak hosszú évtizedeken keresztül, lehetetlen egy világégés közepén egy egészségügyi nagybeszerzést rövid idő alatt tökéletesen levezényelni. Talán nagyobb hiba lett volna nem beszerezni a gépeket, mint túllőni a célon. Azt hiszem, kár ezen évődni: épp annyira felesleges ezen a számon háborogni, mint dicsekedni vele. Mostanra már nem a lélegeztetőgépek száma a limitáló tényező.

Arról ugyanis, ami nekünk, intenzíveseknek egyértelmű, a társadalomnak meg talán kevésbé, nem sokat hallani az átpolitizált kommunikációban: a lélegeztetőgép és a szabad ágy még önmagában nem gyógyítja a COVID-ot. Esélye egy lélegeztetésre szoruló betegnek csak akkor lehet a túlélésre, ha a nap 24 órájában áll mellette megfelelő intenzív osztályos szakszemélyzet: aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, valamint intenzív terápiás szakápoló. És még ekkor is szerények a gyógyulási esélyek.

Az, hogy orvosból nincs sok, közismert tény. Azonban ami az igazán szűk keresztmetszet, és ami a leggyengébb láncszem az egész COVID ellátásban, az az intenzíves szakápolók száma. Az ápolói lét egy igen speciális területéről beszélünk, olyanról, amit évekig tanultak ők, és tanulmányaik után sokáig gyakoroltak. Tudnak lélegeztetett beteget ellátni, lélegeztetőgépet alapszinten állítani, életfontosságú gyógyszereket adagoló pumpát villámgyorsan cserélni, katéterezni, artériát szúrni, centrális vénás kanült kezelni, szívmonitort felrakni, bonyolult kábeleket megfelelő sorrendben szélsebesen felhelyezni a betegre. Látják, ha romlik egy beteg, látják, ha baj van, ugranak és cselekednek.
Nagyon különleges csapat ők.

Volt róla szó bármelyik sajtónak szánt döntéshozói kommünikében, Facebook posztban és videóban, hogy hányan vannak? Érdemes utánajárni: kevesebb, mint kétezren.

Azaz, míg van tizenhatezer lélegeztetőgépünk és tízezer üres kórházi ágyunk, speciálisan képzett szakápolóból kevesebb, mint kétezer van. Egy kétezer fős csapatból kell tehát a nap 24 órájára (2-3 műszakra), a hét 7 napjára kiállítani azt a szakszemélyzetet, aki ellátja az intenzív osztályos betegeket. Mivel egy intenzíves ápoló a szakma szabályai szerint egy műszakban legfeljebb kettő lélegeztetett, instabil beteget tud egyszerre megfelelelő szakmai gondossággal ellátni (ez az alacsonynak tűnő szám egy fontos minőségi mutatója minden intenzív osztálynak), már talán könnyen érthető, hogy hiába a tizenhatezer gép vagy a tízezer szabad ágy, ha nincs, aki ott legyen a betegek mellett.

E levél írásakor ennek az elhivatott gárdának a jelentős része az intenzív osztályokon dolgozik, COVID-ossal és nem COVID-ossal egyaránt: hiszen most is van agyvérzettünk, súlyos szívelégtelenünk, vérgmérgezettünk, autóbalesetesünk, égettünk, súlyos műtét után lábadozónk. Intenzív osztályaink a COVID nélkül is rengeteg beteget látnak el nap nap után, ennek a szűk kis csapatnak a jelentős része épp dolgozik.

Ez a réteg, miközben a politikai elit egymással viaskodik, ténylegesen állig felfegyverkezve, a tűrőképessége határán dolgozik. Ez a réteg ugyanúgy elkaphatja a COVID-ot, mint bárki más, és ha megbetegszik, tudja, hogy még kevesebben lesznek azok, akik ellátják a betegeket. Ez a réteg, miközben az emberek azon vitatkoznak, van-e járvány, kell-e félni, fontos-e maszkot hordani, ezekben a percekben is veszi fel az eleve nagy páciensszám mellé a COVID-osokat. Nem, nem csak az öregeket. Az elmúlt hetekben fiatal, alapbetegség nélküli betegek is kerültek COVID-dal gépre.
Ez a réteg aggódik, amikor a tisztelt olvasó koncertre, focimeccsre, futóversenyre, tömegredezvényre, buliba megy. Ez a réteg aggódik, amikor a saját gyerekét iskolába adja be. Ez a réteg aggódik, amikor a média nem a lényegről beszél, hanem lélegeztetőgépek számán lovagol. Ez a réteg megint azt érzi, senki nem figyel rájuk, pedig ők viszik a hátukon az össztársadalmi felelősséget.

Fontos, hogy értsük tehát: nem az ágyak, és már nem is a lélegeztetőgépek száma szab gátat a súlyos betegek gyógyításának, hanem valami, ami a világ minden pénzéért sem szerezhető be azonnal: a megfelelő szakszemélyzet alacsony száma. Hogy mit tudunk ezzel kezdeni? Növelni ezt most nem tudjuk, évek kellenének hozzá. Elkezdhet viszont a politika a lényegről beszélni. Elkezdhetünk őszintén egymással kommunikálni. Elkezdhetünk összefogni a széthúzás helyett, maszkot viselni a kötekedés helyett, elkezdhetünk nemet mondani a sportrendezvényekre akkor is, ha a törvény valamiért nem hajlandó korlátozni őket, elkezdhetünk figyelni egymásra, az időseinkre és az egészségügyben dolgozóinkra.

Elkezdhetünk végre társadalomként működni, és egy cél mentén egységgé kovácsolódni.

Kérek tehát minden kormánypárti és ellenzéki politikust, és kérek minden magyar embert, foglalkozzunk ezekben a nehéz időkben azzal, ami igazán számít.

Tisztelettel:


dr. Máté-Horváth Nóra
Tóth Gergely
2020-09-29 19:10:51
Szánalmas,hogy minden nap elmondják a hiszékenyeknek,hogy most ilyen olyan ellenállási mozgalom van,de a káráláson kívül csak minden nap egy lépés a pokol tornáca felé. Senki nem von felelőségre senkit,és folyik közben a lazulj el propaganda,meg a parázz be ,és a egyre inkább haladunk a kötelező méreginjekció felé.
De Skiita Yani
2020-09-25 12:52:42
Tóth Gergely
2020-09-18 09:15:54
Az 1997évi 44.törvény módosítását a járvannyal kapcsolatban mikor módosították? Gyakorlatilag január1-től elvesztettük személyiségi jogainkat,és táborokba zárhatnak,és idegen anyagot fecskendezhetnek belénk,mert egy eü dolgozó úgy dönt???
Topi
2020-09-16 21:39:36
Tóth Gergely
2020-09-16 07:26:30
Üdv! A tegnapi előadást reggel már nem hagyták visszanézni. Arról,hogy az 5G-t megemlítő Cseh Zoltánt leinvitáltatta a színpadról Gödény rabbi,egyértelművé vált,hogy burkolt cél az 5G bevezetése,és a totális kontrol,a covid pedig az eszköz. Magyarul addig fogják a Föld népességét zsarolni,egyre súllyosabb kombinált hibridbetegségekkel,amíg a pandémia alatt bekötik a rendszert. Innentől kezdve teljes rabszolgaság vár az emberiségre,hiszen változtatásnak még az esélye sem marad meg,mert előbb tudnak mindent,minthogy egy Szabadságharc kitörjön. Rákóczi nyomdokain van túlélésre esély.
De Skiita Yani
2020-09-12 10:55:27
Topi
2020-09-11 11:53:46
Topi
2020-09-11 11:40:00
Tóth Gergely
2020-09-10 19:17:53
A szeptember 11-ei covid-kritikus tüntetéssel kapcsolatban az a gondolat fogalmazódott meg bennem,hogy történelmünk folyamán a délről érkező szemita támadások folyamán a helyszín es időpont kiválasztása stratégiai jelentőségű sarkalatos pont,amiből nem szabad engednünk az ősök útmutatása szerint,így az eseményeket a magyar vezetésnek kell kézbentartani és irányítani.
Topi
2020-09-08 14:26:16
AZ ÖRDÖGI KÖR BEZÁRUL, AVAGY A MODERN KONCENTRÁCIÓS TÁBORT MÁR 1941-BEN KIÖTLÖTTÉK? EZEKBEN ÉLÜNK MA!

C.S. Lewis – „Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak” c. könyvéből, amely 1941-ben íródott.

Az egész könyvet tudom ajánlani, megrendelhető valahol, a neten ki lehet keresni. A liberalizmus hatásmechanizmusának leírása igen szellemes módon-

Elgondolkodtató…

“Egy fiatal ördög az öregnek:

-Hogyan küldtél ennyi lelket a pokolba?
Az öreg:
-A félelmen keresztül!

A Fiatal:
Csak így tovább! Mitől féltek? Háborútól? Éhínségtől?
Az Öreg:
-Nem… Egy betegségtől.

A Fiatal:
Nem lettek betegek? Nem haldokoltak? Volt gyógymód?
Az öreg:
…megbetegedtek. Meghaltak. Volt gyógymód…

A fiatal:
-Nem értem.

Az öreg:
-Ők tévedésből azt hitték, hogy az egyetlen dolog, amelyhez ragaszkodniuk kell bármi áron, AZ ÉLET! Nem ölelkeztek… nem köszöntötték egymást…

Eltávolodtak egymástól! Kerültek minden emberi érintkezést… Minden emberit.

Elfogyott a pénzük. Elveszítették a munkáikat. De ők azt választották, hogy féltik az életüket, még akkor is, ha kenyérre nem futja.

Mindent elhittek, amit hallottak, olvasták a híreket és vakon elhittek mindent, amit olvastak.

Feladták a szabadságot. Nem mentek el sohasem otthonról. Sehová nem mentek. Nem látogatták a családjaikat és a barátaikat. A világ egy nagy koncentrációs táborrá változott önkéntes rabokkal.

Mindent elfogadtak. Csak hogy túléljenek egy újabb nyomorult napot.

Nem éltek. Minden egyes nap meghaltak. Így könnyű volt elrabolni a nyomorult lelküket…”

C.S. Lewis – „Egy öreg ördög tanácsai egy fiatalabbnak” c. könyvéből, amely 1941-ben íródott.
De Skiita Yani
2020-09-05 19:25:23
© Kubínyi Tamás 2011-2020. Minden jog fenntartva.